Mi okból és mi céllal…

Hogy mi okból és milyen céllal kezdek bele ennek az oldalnak az írásába?

Az okokat könnyen felismerem: a kényszer, a közlés kényszere, és a “meghallgatva lenni” vágyása. Az oly sokáig elhallgattatott, belső hangjától is megfosztott gondolkodó, meglátó, látó részem feltámadása, e részem szavakban való megformálódni vágyása. A mód felismerése, a módé, mely adatott.

Táncom nehézkes, esetlen, énekem mesterkélt, kézügyességem valójában kézügyetlenség. Nincs igazán jó készségem az anyagok megformálásához, leszámítva talán a kelt tészta készítését.
Sosem úgy, ahogy nagyanyámtól láttam, sosem a liszthez adagolva a tejet, tojást, vajat. Sosem a szilárd anyag az alap, a kiindulási pont…. Mindig a megmarkolhatatlan folyékony anyaghoz adva a szilárdat, előbb a még alig formát öltött minőség és abba lassanként vegyítve a sűrűbb anyag, majd újra a gondolatszerűen áramló folyadék… Mindig távolságot tartva, fakanállal keverve – nem, mint nagyanyám, aki az első pillanattól a kezével vegyíti az anyagokat – magam csak akkor beleártódva a kezemmel is, mikor már nem lehet kimaradni, amikor már muszáj belekeverednem a történetbe, hogy megkapja végső formáját az az új minőségű anyag. Mindig sietősen szabadulva meg az ujjaimra tapadt foszlányoktól. Csak így jó nekem, csak így tudom.

Egy óra elteltével mindig ugyanúgy rácsodálkozva az egészen kis darab élesztő erejére, hatalmára, amellyel folyékony és szilárd elegyébe belevarázsolja a könnyed légneműséget. Rejtve, a szemnek láthatatlanul erek, járatok képződnek az áthatolhatatlannak vélt ragacsos sűrűségben, hajszálösvényeket vág, barlangokat formál egy szellő, egy szellem és kitölti azokat. Életet teremt, felemeli az anyagot.

Leszámítva talán a kötést. A fonal hurkolása, akár a betűké, szemre szem, sorra sor…
Leszámítva talán az írást.

Az ok tehát egyszerű dolog. Tudunk járni, hát járunk, örömet lelünk benne és némi szabadságot. Járni szükséges, hogy érezzük készségünket, hogy átérezzük a mozgás szabadságát, hogy nem vagyunk helyhez kötve.
Tudok írni, örömöm lelem benne és némi szabadságot. Írni szükséges, hogy érezzem a képességemet és átérezzem gondolataim szabadságát, hogy nem vagyok helyhez kötve.
De meddig, mennyi ideig okoz örömöt a céltalan járkálás vagy a céltalan írogatás? Meddig tart a szabadság illúziója?

Sokáig írtam céltalanul, pontosabban abban a tévedésben róva a sorokat, hogy a cél, önmagam megrajzolása, megfogalmazása, hogy tudjam, ki vagyok. Aztán egy pillanatban arra ébredtem, hogy ezek szerint még a nyelvet sem bírom, amelyen írok. Nem ismerem fel a határozókat, összekeverem az okot, a célt és az eszközt.

Ha az ok a bennem rejlő készség, a cél pedig én magam vagyok, ha magamból indulok és magamba érkezem, akkor értelmetlen az egész szövevényes rendszer körülöttem, akkor nem volt értelme elindulnom sem.

Hogy is van az a kelt tésztákkal és kötött holmikkal? Miért kavarodok bele önként a ragacsos anyagba, miért gabalyodom bele önként a szálakba, önként, újra és újra? Miért, kiért?
Lehetne másként az írással? Lehetne másként bármi mással?

Arra jutottam, nem lehet. Csak akkor van értelme írni, írni bármiről, ha azt tudom vele adni, amit a családomnak adok sajtosokba, pogácsákba sütve, sálakba kötve. Táplálékot, védelmet, törődést.
Ha azt adom, amit én kaptam, kapok, valahányszor kezembe veszek egy szöveget, valahányszor magába ölel egy szöveg, majd utamra enged.
Hamuba sült pogácsát.


Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.